Can't connect to local MySQL server through socket '/var/run/mysqld/mysqld.sock' (2) --== MERLINER ==--
Volt egyszer egy filmgyárMerliner & média
Nyitóoldal
FormabontóHírhátshowFülbemászóKözhangSzinemaTeátrum


Partnereink

Magyar-Olasz Ipari Kamara
Bolsoft 2000

Archívum

Merliner 1996-2000
Exkluzív
Galéria
Vélemény


E-book

Volt egyszer egy filmgyár
Itthon és otthon
Miért nem bírjuk az ügyvédeket?
következő 10 >>>Cikk / oldal:
 

2011. december 31.
Nyugat Ma 2010 – 2012.
Karinthy, Csortos, Fehér úr és a többiek

Hetényi Károly élete kész regény. Mert nem csak olvasta, megélte a történelmet. Egy árvaházból kilépve lett a legendás New York Kávéház inasa, ahol testközelből figyelhette a Nyugat nagyjait és a korszak színészóriásait, köztük Csortos Gyulát. Megjárta az orosz frontot, volt roncskiemelő búvár, sakkozott Alfonzóval, látta sakkozni – és hallotta káromkodni – Karinthyt. Páger Antaltól egy életre szóló jó tanácsot zsebelt be borravaló címén. Hetényi úr titkok tudója: a kávéházi kultúra és a kávékészítés szakértője, aki ma is az orrában, zsigereiben érzi Fehér úr feketéjét a New Yorkból.

Stílszerűen habos kapucsínót hörpölünk egy angyalföldi kávézóban. Mosolygós, tervekkel teli úriember ül velem szemben, korához illő, makulátlan öltözékben. Büszke arra, hogy egy másik világból érkezett. Mert szerinte a mai lusta világ, ahol az emberek a kávéházaknak elnevezett italmérésekben csak uraskodnak, idétlenkednek, ahelyett, hogy közösséget alkotnának, s azt keresnék egymásban, ami értékes és hiteles. Hetényi Károly 90 évesen is a progressziót fürkészi, és nem érti, miért nem tesznek hasonlóképpen a nála – jóval – fiatalabbak.

Hetényi úr koronatanú. Nehéz, de boldog időket élt meg. Pest történelmének része és részese. Az egyetlen élő ember, aki meg tudja idézni azt a fenséges feketét, amit a New York Kávéházban főztek. – Nem volt az erős főzet – kezd a múltidézésbe –, de minden kortynál érződött, hogy akik készítették, az egészet szent ügyüknek érezték. A New Yorkban íratlan szabály volt, hogy nő nem csinálhat kávét! Mert a nők nem tudnak jó kávét készíteni. Ezért csak Fehér úr és Ungvári Miklós főzhetett ott feketét. Ha valamelyiküknek szabadnapja volt, tanítványuk, Józsi ugrott be a helyükre.

A Nyugat nemzedékeit La Pavoni-féle henger alakú tartály „várta”, amelyben egy 10 literes, egyszeri kávé szűrésére alkalmas berendezés működött – emlékezik a fontos részletekre az egykorvolt pikoló. Hetényi Károly figyelmeztet: a kávéház titkát nemcsak a finom fekete bódító illatában kell keresni, hanem a páratlan miliőben.

– 1935. szeptember 9-én kezdtem a New Yorkban – rögzíti Hetényi úr. – A Rózsák tere 1-ből, az árvaházból érkeztem. Barátommal, Otyepka Tiborral a városban kóboroltunk, éhesek voltunk, nincstelenek. Azon az őszi napon megálltunk a kávéház előtt; az épületet csodáltuk, ami nekünk maga volt Hollywood. Úgy bámultuk, hogy orrunkat rányomtuk az üvegablakra, ami feltűnt az üzletvezetőnek. Odaszólt nekem: „Ettél már máma, fiam?” Mondtam, hogy nem. „Na, ha megpucolod ezt a sárgaréz reliefet, annyit ehetsz, amennyit csak akarsz!”

Kapva kaptam az alkalmon. Otyepka elszaladt. Nem is láttam többé, állítólag Kanadában élte le az életét. Én viszont maradtam – emlékezik 75 év távlatából Hetényi Károly –, és jól teljesítettem, hát ott fogtak. Az igazgató pedig szólt: számítana rám inasként, s mivel a Fasori Gimnáziumban tanultam, felhívta az iskolaigazgatót az érdekemben, és megbeszélték: ha rendesen bejárok tanulni, délután fél kettőtől késő estig a New Yorkban teljesíthetek szolgálatot.

A nincstelen kölyök ettől fogva napi 1-2 pengőt keresett. Pikoló volt, aki egyebek mellett a szexuálisan túlfűtött vendégek asztalához a korabeli francia – ahogy ő mondja – malacos lapokat vitte, máskor csokor virággal szaladt a szépasszonyokhoz, de a lóversenyre is kijárt: a téteket nála tehették meg az urak. A kis inas a palotában kosztot, kvártélyt kapott. Kezdetben abroszokon aludt a pincében, majd – mint egy hrabali hős – meghúzhatta magát egy szobában odafent, a kávéház emeletén.

Hetényi úr mindent látott, mindent hallott. Emlékszik a New York fontos rítusaira, a kávéházi „menetrendre”. – Reggel ötkor érkezett a főpincér, és a közeli boltba négyszáz péksüteményért küldetett. Azután megérkeztek az első fecskék: a környékbeli üzletekben dolgozók megreggeliztek. Amikor ők a munkába siettek, befutott a művészvilág: álmos színészek, írók, újságírók tarka raja. Kávét kortyolgattak, „belebújtak” a lapokba. Délre teljesen megtelt a ház: az 1 pengő 90-be kerülő menü volt olyan híres, mint a fekete. Fél kettőkor Budapest leghíresebb cigányzenészei foglalták el az asztalaikat. Ilyenkor beszélték meg, ki hol fog játszani az éjjel. Négy óra tájban a környékbeli úriasszonyok uzsonnázni tértek be. Este hétkor eljött a vacsoraidő. A fehérnép hazatért, a férfinép birtokába vette a New Yorkot. A félemeleten kártyáztak, az emeleten a rulett forgott.

A sakk is népszerű időtöltésnek számított. Karinthy Frigyes Roboz Jenővel sakkozott, fura stílusban. – Imádtam Karinthyt, pedig ő tudomást sem vett rólam, hiszen egy inas csak amolyan berendezési tárgynak számított – meséli. – De mindenkit, így engem is megnevettetett. Ha sakkozott, zengett a kávéház, mert a játékot kommentálta és még káromkodott is hozzá. A legenyhébb az volt, amikor felüvöltött: „most akkor leütöm a te büdös parasztodat!” Azt már el sem merem mondani, hogy beszélt a királynőről…

A korabeli pikoló Kosztolányira is élénken emlékezik: – Furcsa szokása volt, hiszen a kávét sóval itta, és ha dolgozott, egy falatot sem evett. Lejártak a New Yorkba a Kellérek is, Andor és Dezső. Őket a színműíró Molnár Ferenc kicsit lenézte, mert szerinte nem voltak jelentős művészek. Ugyanakkor – a pesti legendákkal ellentétben – nem Molnár ötlete volt, hogy a kávéház kulcsát a Dunába hajítsák, így érve el az éjjel-nappali nyitva tartást; hanem a két Kelléré!

Hetényi úr kedvenc vendége Csortos Gyula volt. A színész még valamiféle barátságot is ápolt vele; néha a hogyléte felől érdeklődött. – Volt, hogy 25 mignont rendelt egyszerre. De nem ő ette meg a finomságokat, hanem a kávéház két kutyája, Hacsek és Lenke. Csortos odadobta nekik az ízletes csemegéket, és ezt üvöltötte: „zabáljátok meg ti, mert én cukorbeteg vagyok…”

A New York mesés történetének, egyáltalán a nagybetűs kávéházi kultúrának a háborús idők vetettek véget. Hetényi Károly katonának állt, aminek hét év szovjet hadifogság lett az eredménye. Túlélte. Hazatért. A régi pompának nyomát sem találta a Belvárosi Kávéházban, ahová 1947-ben visszatért: a csészékben nem is kávé gőzölgött, hanem forró sárgaborsóleves. Ezt itták, minthogy sem kávébab, sem cukor nem volt a rommá lőtt raktárakban.

A Gundel Károlytól vendéglős diplomát is kapó egykori inasgyerek nem maradt sokáig a pályán. Roncskiemelő bulvárnak állt, aminek köszönhetően 100 forintot keresett óránként, majd a szintén jól jövedelmező földalatti építkezésen dolgozott, mint keszonos. Ezerkilencszázötvenhatban a Pest-Budai Vendéglátónál volt üzletvezető. – Sose voltam párttag, mindig kerültem a politikát. A pincérek általában nem politizálnak – jegyzi meg Hetényi úr vitriolosan; hihetően is, meg nem is.

’56 után a Fészek fogadta be, ahol életre szóló barátságot kötött Királyhegyi Pállal, aki a frappáns bölcseletek nagymestereként ismerünk. Ő találta ki a jó kávéházak alaptézisét is, miszerint: „A vendégekkel foglalkozni kell. Ha kapnak egy kávét, eléjük tesznek egy friss kenyérrel megrakott kosarat és néhány újságot, sokáig megmaradnak a fenekükön”. Barátja ma is egyetért vele. Szerinte ez a felismerés tette a New Yorkot New Yorkká, később pedig igazi fészekké a Fészek nevű műintézményt.

Hetényi úr 1978 óta nyugdíjas. A Kárpát utca lakója, de leginkább a VII. kerülethez kötődik. Tősgyökeres pesti polgár, aki hozzászokott már a viharokhoz. Nemcsak az árvaházat és az orosz frontot élte túl, de családtagjai elvesztését is.

A Nyugat koronatanúja éveket töltött el a Royalban. Kiismerte a Miami sajátos világát is, ahol „kollegája” – az eszpresszó mellé – szép szőkéket is ajánlott az uraknak. Megfordult a Dob utca sarkán a Meteorban, ahová egy nap átlagban háromszor járt ki a rendőrség, s ahol Biluska úr rendre elkártyázta a cipőjét. Persze Hetényi úrnak is voltak furcsa kedvtelései: a Klauzál tér szabad levegőjén hajnalonként Alfonzóval sakkozott.

Életre szóló tanácsot mégis a Gellért szállóban kapott, Páger Antaltól. A színészóriás egyszer az asztalához invitálta és megkérdezte: „Te, én jó színész vagyok?” Hetényi úr válasza kitérő volt: „Nos, nem minden alakítását láttam…” Páger nagyot nevetett ezen, majd így folytatta: „Te tulajdonképpen majdnem színész vagy. Akkor leszel a szakmádban igazán sikeres, ha mindig önmagadat alakítod!” A borravaló elmaradt. A jó tanácsot azonban megfogadta a New York hajdani pikolója. Kilencvenévesen is hű a págeri intelemhez.

Szabó Zoltán Attila


2011. november 23.

Kalapács alatt a Szerelmespár

Manapság amikor a műtárgykereskedelem területén is temérdek érdektelen portékára fogják rá, hogy egyedi csoda, élmény a javából olyan aukciósházban megfordulni, ahol csakugyan felfedezhetőek egyedi csodák, olyasféle művek, amelyeket pusztán látni is élvezet. Ráadásul a Polgár Galériában – merthogy róluk beszélünk – a képzőművészet iránt érdeklődő, de a becses tárgyakat megvásárolni nem tudó „civileket” éppúgy tisztelettel fogadják, mint a vastag zsebbel érkezőket.

Igaz ez a Kossuth Lajos- és a Petőfi Sándor utcai galériákra is, hát még az anno, a legendás Kassák-féle Mának otthont adó Váci utcai kiállító- és árverezőteremre, ahol december 5-8 között újra kiemelkedő értékű és szépségű alkotásokhoz juthatnak hozzá a műgyűjtők.

Egy példa: nincs, aki ne ismerné Szinyei Merse Pál: Szerelmespár című alkotását, amely a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán található. Azt azonban már kevesen tudják, hogy miután a művész a képet eladta Amerikába, évtizedeken át elveszettnek hitte, és fájón hiányolta, az arról készült megfakult fényképet a szobájában őrizgette. Gyakran mesélt róla a gyermekeinek, akiknek hosszas kérlelésére újra megfestette a témát, így született a Szerelmespár II. Élete utolsó évében, utolsó képeként festette meg, amely mégis más, mint a később megkerült, 1870-ben készült alkotás.

A kép a mester halála után, fia Szinyei Merse Félix tulajdonába került, majd egyszer felbukkant a hetvenes években, hogy újfent elrejtőzzön. Szinyei Merse Anna Szinyei Merse Pál életéről és munkásságáról szóló könyvében a képet a lappangó festmények közé sorolta. Érdekesség, hogy ezt is évtizedekig elveszettnek hitték, ám 2011-ben a Szerelmespár II. újra felbukkan a Polgár Galéria aukcióján. A Szerelmespár I. is megvan: éppen Polgárék múzeumi falán díszeleg és az nem eladó!

Amúgy a Szerelmespár II. is védett darab, így természetesen csak magyar tulajdonba kerülhet, s nem hagyhatja el az országot. Miként egy másik ritkaság sem: Vaszary János 1902-ben a Zsolnay gyárban készített faliképéről van szó. A nagyméretű, egyedi készítésű, Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló fal feltehetően egyházi megrendelésre készült. Létezéséről mind a mai napig nem tudtak, a Zsolnay Múzeum is mindösszesen egy kisméretű, Nikelszky Géza által Vaszary után készült részletét ismeri. A különleges tétel kikiáltási ára 9,5 millió forint.

De kalapács alá kerül Vaszary János Pompadur című műve is, amelyet már a művész életében többször kiállítottak. (A kikiáltási ára most 12 millió forint). Természetesen bővelkedik az árverés további „ínyencségekben”, legyen elég megemlíteni Aba-Novák Fürdőzők (1927) című remekét, Munkácsy Fiúportréját (1860), Madarász Viktor Urbinói Vénuszát.

Szabó Zoltán Attila


2011. augusztus 19.

San Marino: várfalak közé zárt ékszerdoboz

Idén éppen 1710 éve alapíttatott Európa legrégebbi köztársasága, mely egyszersmind a harmadik legkisebb ország is az öreg kontinensen. Igen, San Marinóról van szó. A hegyvidéki település akár egy kőfaragó míves alkotásának is felfogható, akivel Diocletianus császár „üzletelt”. Marinus mester (minthogy róla van szó), miközben Rimini lerombolt városfalát építette fel újra, létrehozta Monte Titano szorgos közösségét, amely addig-addig tett-vett, mígnem kolostort emelt, mini-birodalmat eszkábált Róma, majd Bizánc „szeme” láttára. A mesének azóta sincs vége...

Könnyen meg lehet szeretni San Marino-t. Olaszország közepén létezik-lélegzik ugyanis ez a mesebirodalom, amely a magasban, Itália „feje” felett, szinte a felhők közé bújik. Közel Fellini szeretett, szintén mesébe illő Riminijéhez (lásd: Amarcord), közel a tengerhez, nem messze a Ferrari Múzeumtól, nem messze az imolai versenypályától, nem messze a barátságos Cesenától, nem is olyan messze Bolognától, ahol meg ugye Pasolini született. De mint utaltam rá, a történelem (is) úgy hozta, hogy Rimini San Marino édestestvére.

Ki ne tudná, hogy Julius Caesar átkelve a Rubiconon, éppen Rimini főterén (fórumán) mondta el sokat idézett beszédét. Ki ne tudná, hogy ősidők óta létező fontos kereskedelmi központról beszélünk, ahová a gallok is be-betörtek, bár messze nem olyan sikeresen, mint a képregénybeli Asterix és csapata, hiszen hol Augustus, hol Tiberius, hol Diocletianus császár kelt a város – és a megye – védelmére.

A fentiek tudatában nem meglepő, hogy Rimininek van saját diadalíve, ókori hídja és amfiteátruma is, de hogy a jelenkort is érintsük: van neonfényes aranypartja, népes-modern kikötője, delfináriuma, saját futball-, baseball- és rögbi-csapata, Fellini Múzeuma, sőt egy olyan – egyáltalán nem csak a vastag bukszás turistáknak ajánlható – komplexuma, mely vidám- és kalandpark egyszerre. Helyesebben: olyan centrum, ahol játszva tanulnak a kicsik.

Mini Itáliában (kacifántosabban: „Italia in Miniautra il Parco Tematico Rimini-ben) ugyanis Olaszország legszebb épületeit, székesegyházait, mi több, néhány európai jelképet, így a párizsi Eiffel-tornyot, a velencei Ponte di Rialto-t is lemodellezték, összetöpörítették. De nem vurstli-szinten, gagyi-módra, nem is méregdrága belépőjegy ellenében!

Mindez jelzi, már a San Marinóhoz vezető utat járva is ezer csoda várja az európai utast. Ám az igazi élmény az, amikor a kalandor félszáz Fiat 500-ast – régi és új modelleket egyaránt – hajtó fanatikusok társaságában, dudaszó mellett, nekiindul Riminiből San Marinónak! A tiszteletet parancsoló hegyvidéknek, ahová kacskaringós utak vezetnek. Jó poén, hogy menet közben a feliratokból tudjuk meg, mikor hagytuk el Olaszországot és mikor gurultunk/lépünk be Európa legrégebbi köztársaságába. Hiába, ahol ezer években számolják a demokráciát, ott nincsenek csellengő vámosok, ahogy – EU ide, Schengen oda – piciny kalyibákból sem tekint ki senki szúrós tekintettel az utazóra. San Marinóban mindenki, aki mundért húz, segít, informál, útba igazít. Talán csak az útszéli kávézók egyikében-másikjában találni morcos eladót, de idővel ők is megenyhülnek. Hiába, nem a pénzük ellenségei…

Azt is tudják – ezért a desszert fantázianeve is utal rá –, hogy minden beutazónak a Monte Titano hegyre épített erődrendszer meghódítása a legfőbb cél. A hegycsúcsokra épített három erőd San Marino „Libertas” (szabadság) feliratú címerében is szerepel: zöld hegytetőkön a három toll a három várat jelképezi. A legnagyobb és legrégibb erőd a Rocca (más néven Guaita) több mint ezer éve épült. Az idők folyamán többször átalakították, ügyelve arra, hogy eredeti formáját, jellegzetességeit megtartsa.

De a játékosság, az itáliai hangulat azért itt is érzékelhető. Az erődítmény alatti parkolóból feltekintve például különös látvány, ahogy a közvetlenül a várfal fölötti-mögötti lakóház erkélyén piros, kék és fehér napernyők „zavarják” meg a historikus idillt és hát az sem mindennapos, hogy szemben az erődítmény tekintélyt parancsoló falával az utcához illő, az ódon épületekkel összhangot teremtő modern kulturpalotára lelni: a pallazzo Della Mutuo Soccorso-ra. Ami előtt – mint a település útjain általában – kék-fehér a zebra.

Hozzáteszem, éppen attól vonzó hely San Marino, mert nem lett belőle skanzen. Nem azt mondom, hogy nem tesznek elég gesztust a pénzes turisták felé (azért itt is találni indiai bazárt és életlen szamurájkardot egyik-másik shop-ban), de az arányok egészségesek. Ahogyan az árak is barátiak – nyílván a kedvező adózási gyakorlatnak is köszönhetően.

Az ékszerüzletekben vagy a bőrtáskákat kínáló hegymeneti üzlethelyiségekben vannak persze méregdrága portékák, ahogy borsos árú első osztályú éttermekből sincs hiány, de azért az átlagturistáknak sincs oka a panaszra. A „Labomba-fagyi” 1,50 euro. A Diamond vendéglőben (közvetlenül a Bazilika alatt) a „Lasagne al forno” 8,50 euróból kijön. Egy Hamburger-menü Coca-Colával 6 euróba kerül.

A lényeg azonban az épületek, a boltívek, a kerengők látványa. A városfalakon belül elhelyezkedő óváros valóságos ékszerdoboz. Minden épületet restauráltak, az óvárosba a Szent Ferenc-kapun át vezet az út. A kapu elődje a 4. században Marinus mester tiszteletére emelt egykori kolostor bejárata volt, melyet a 15. században a falgyűrű kibővítésekor építették be a városfalba. E falakon belül magasodik San Marino legrégibb temploma, a Szent Ferenc-templom és kolostor, amelyet 1361-ben kezdtek építeni. A közelében helyezkedik el a kapucinus templom. A kapubejárattól balra, a 15. században épített Valloni palotában, az Állami Múzeum és Levéltár található, mely tekintélyes érem-, bélyeg és festménygyűjteménnyel rendelkezik.

San Marino város központja a Szabadság tér, ahol a helyi Szabadság-szobrot is megtaláljuk. A középkort idézi a Mercuri Palota. A tér legimpozánsabb épülete a Palazzo del Governo, ahol a Nagy Tanács ülésezik, illetőleg itt szorgoskodik a két államfő, akiket régenskapitányoknak hívnak. Amúgy hatalmuk csak pünkösdi: fél év össze-vissza.

Szabó Zoltán Attila


2011. július 29.

Prince végre ideér...

A világ talán legegyedibb és legizgalmasabb előadója, a hétszeres Grammy–díjas amerikai pop-ikon a Sziget jóvoltából végre ellátogat Magyarországra. Igen, Prince a Sziget „Nulladik” napján, augusztus 9-én uralja majd a Nagyszínpadot és ontja pályafutásának legnagyobb slágereit.

A több mint 100 millió eladott lemezzel, 10 platina albummal és a Grammy-k mellett Golden Globe- és Oscar-díjjal is büszkélkedő élő legenda 1976 óta uralja a slágerlistákat és a Szigetre is legnagyobb dalait hozza el, így minden bizonnyal elhangzik a Purple Rain, a Kiss, a When Doves Cry, a Rest of my life, a Sarah, Cinnamon Girl, a Get off vagy a When The Ligths Go Down.

Prince-szel eddig valahogy nem volt szerencsénk. Többször is felmerült, hogy eljön Budapestre (legutóbb 2007-ben), de eddig mindig visszalépett. Most is épphogy csak ideér... Takács Gábor, a Sziget ügyvezetője nem is titkolja, hogy nagy „meccs” volt a herceg meggyőzése. „Tudjuk, hogy szokatlan ilyen későn bejelenteni egy ekkora sztárt, de a lengyel Open’er fesztivál, ahol július elején lépett fel Prince, olyan szerződést írt alá a művész menedzsmentjével, amely kizárólagosságot ígért nekik Európa ezen részén a 2011-es fesztiválévadra. Szerencsére a lengyel szervezőcég („Alter Art”) kész volt a kompromisszumra, s ezért hálásak is vagyunk, hiszen a támogatásuk nélkül ez a nagy show nem jöhetett volna létre” – informálta a Merlinert Takács.

A minneapolisi születésű Roger Nelson pályája elején egyébiránt sokat merített James Brown, Jimi Hendrix, az Earth Wind & Fire, a The Rolling Stones és a Led Zeppelin zenéjéből, ma pedig már őt tartják (lásd: Rolling Stone lista) a világ legjobb gitárosának, mi több, a legeklektikusabb, mégis egyedi zenét jegyző alkotónak.

Aki – és ez a lényeg! – hihetetlen alázattal, a legnagyobbakra jellemző tisztelettel örömzenélt nemrégiben együtt George Harrison fiával, Dhanival, aki amúgy a megtévesztésig hasonlít a Beatles egykori legendájára, no és velük tartott a főhajtásként is parádés koncertre Tom Petty és Steve Winwood is. Fergeteges előadásukban a „My Guitar Gently Weeps” című örökzöld új értelmet kapott. Érdemes rákeresni a YouTube-on!

Sz.Z.A.


2011. június 24.

Színház a mélyben

Kimaradtak a Magyar Színházművészeti Lexikonból, amit nem is bánnak az R.S.9. Színház alapító-mindenesei. Lábán Katalin és Dobay Dezső sose hallgatott a kánonra, szerintük a magyarországi kőszínházi struktúra rég megkövesedett, a közeg pedig megfáradt, tartalmilag kiürült. A Rumbach Sebestyén utca „öreg partizánjai” viszont már 1988 óta tartják magukat. Váltig függetlenek! Dobay amondó: a filléres gondok ellenére üdítő olyan színházat szolgálni, ahol mindig jut tér a kísérletező kedvű tehetségeknek, s ahol a társadalmi problémákra érzékenyen reagálnak.

Partizánsors

Dobay Dezső nem afféle igazgató-típus. Nincsen garzonméretű dolgozószobája, nincs titkárnője, nem beszél jegybevételről, költségekről, minisztériumi egyeztetésekről, és nem hisz abban, hogy a gazdasági válság idején csakis könnyű bulvárdarabokkal és a szappanoperákból ismerős sztárocskákkal lehet megmenteni a nagybetűs színházat. D.D. nem ad a külsőségekre. Dolgozószoba helyett a borospince hűvösségű pince társalgójába hív le beszélgetni, ahol a bárpult környéki falakon a régi sikerekre emlékeztető plakátokra láthat a betérő.

– A miénk a második független színházi épület Budapesten, amihez az engedélyt még a BRFK-tól kellett megkérjük1988-ban – kezd emlékidézésbe az igazgató. – De ment könnyen a hivatalos út akkoriban sem. Szerencsénkre segített minket egy később országos hírű politikus, aki ebben az időben a kerületi tanácsnál dolgozott: Csiha Judit elintézte, hogy papír nélkül is elkezdhessük a munkát. Mi pedig Lábán Katalinnal együtt óriási lelkesedéssel fogtunk a színházalapításba. Persze, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egyszer megérjük: mi lettünk a veteránok, a honi színházi élet öreg partizánjai. Dehát így alakult… – fűzi hozzá derűsen Dobay Dezső.

Daisy és a többiek

Aki eredeti szakmáját tekintve orvos. – Hat évig foglalkoztam lélektannal, utána jött a színház; persze én is a Szkénéből indultam – említi az R.S.9. vezetője, utalva a „bölcsőre”. Elsőként a kilencvenes éveket vesszük górcső alá. Ekkor tarolt az Operettka, amely százas szériát ért meg a Rumbach Sebestyén utcában, de nem maradtak el a külhoni fesztiválsikerek sem. A legértékesebb skalpnak talán a Lengyel Színpadi Művek Szemléjén megszerzett legjobb rendezés díja, illetve az Edinburgh-i fesztiválon átvett Gurdian’s Critic’s Choice elismerés számít. Ámbár a „Vágy, hogy indiánok lehessünk” című Kafka-produkcióval is szinte mindent elértek, amit elérhettek a maguk kategóriájában, az alternatív színházak mezőnyében. Amerikában turnéztak, itthon kilencvenes szériát éltek meg a darabbal. No és ott volt Esterházy Daisy-je; valamint „a kései Beckett-vonulat” is öregbítette a ma már koros teátrum jó hírét.

– Baromi sok érték teremtődött itt az évek során, ami engem arra sarkall, hogy a jelenlegi mostoha körülmények között se veszítsem el a lelkesedésemet, a hitemet – vallja Dobay. – Pedig lenne miért búsongani. Hisz most van esély arra, hogy kinyírjanak minket. De én úgy fogom fel, hogy akár győzhetünk is. Csak szépen, sorban meg kell nyerjük az összes csatát. Én, amíg csak lehet, amíg csak bírom, csinálom – fűzi hozzá cinkos mosoly kíséretében. – Tudod, az is siker manapság, ha kifizetjük a gázszámlát. Egész éves költségvetésünk 7 millió forintot tesz ki, amivel – elvben – a kőszínházak mellett, labdába sem rúghatunk. A közönség mégis kitart mellettünk. Újabban a fiatalok is ideszoktak. Voltak idők, amikor ez nem volt így…

Menedékhely Budapesten

Dobay Dezső szerint az alternatív-független színházak frissessége, gyermeki létállapota 2000-re elmúlt. – Előtte a „módszerváltás”, majd az uniós betagozódás segítette az alternatívokat. Az ezredforduló táján azonban a fiatalok érdektelenek lettek, nem foglalkoztak a színházzal. Hogy miért? A tömegkulturális borzalom beindulása óriási károkat tett az agyakban, a szívekben. A város sem támogatott minket; úgy voltak velünk, hogy „ott vagytok, jók vagytok, szart se kaptok…”

– Baromi nagy tehetségvesztést éltünk meg a 2000-es években – jegyzi meg Dobay Dezső, láthatóan egy-két pillanatra kedvét is veszítve. – Sokan beleöregedtek, meghasonultak, meghaltak azokban az időkben. Egy igazán tehetséges ember ugyanis érzékenyebb, mint más, és ha szembesül egy társadalom mélyrepülésével, szellemi satnyulásával, akkor képtelen megtalálni a helyét, ami odavezet, hogy magát kezdi mérgezni.

Az R.S.9. Színház a bajba került művészek menedékhelyéül is szolgált. Nem véletlen, hogy Balkay Géza, a Katona József Színház egyik alapítója és Ternyák Zoltán – akit méltán nevezhetünk Latinovitshoz hasonló karakternek –, egyaránt itt kapta utolsó, igazán szép művészi feladatait. Ahogy az R.S.9. Színház idejekorán Szemerédy Virágot is elveszítette, aki a gyermekkori cukorbaj – no és a stressz – áldozata lett. – Nálunk azért leltek otthonra, mert érezték, hogy itt még komolyan veszik a színházat – rögzíti a lélektannal is foglalkozó direktor.

Szurkol a fiataloknak

S hogy mi a baj a honi kőszínházakkal? D.D. szerint hiányoznak a pozitív példák, s minden az üzemszerű működésről szól. – Csak néhány kútásó akad, olyanok, mint Mohácsiék, akik Kaposváron vagy a Nemzetiben még megmutathatták, mit tudnak, de a Vígből már elmenekültek. Dobay amúgy arra a legbüszkébb, hogy az R.S.9. alapítása óta érzékenyen reagál a társadalmi problémákra, és helyet szorít a kortárs íróknak, a friss szellemű irodalomnak.

Amit a jelek szerint díjaznak is a fiatalok. – Egyre több ifjú jár az előadásainkra, nekik köszönhetően sikeres most annyira a Csuja Imrével, Vallai Péterrel és Berki Szofival futó Podmaniczy-darab, az Albert Einstein paprikáskrumpli. Úgy látom, hihetetlenül értelmes és tehetséges az új nemzedék, akiket – feltéve, hogy nem fognak sompolyogva megbújni és elvonulni – nem tudnak majd kilökni. Ki kell tartaniuk! S nem szabad figyelniük a kinyílandó fenekekre – vallja az öreg partizán, aki azt sem szégyelli, hogy javíthatatlanul optimista.

A színház, mint terápia

– A válsággal megrokkant az a kőkemény üzleti logika, ami a kereskedelmi televíziók ostobaságában, igénytelenségében, színvonal alattiságában látta-remélte a hasznot. Ráadásul a világtrendek is immár érzékenyen érintenek bennünket. Azt hiszem, a nagy szegénység jót is tehet a művészeti életnek. Mi már erre alapozva hoztunk létre egy oktatási programot, amelynek lényege, hogy a színházat elvisszük az iskolákba, de ott nemcsak eljátsszuk a darabokat, hanem segítünk is a diákoknak a megértésben, a tanulságok közös levonásában.

A színház emellett – vallják a pince mélyén – terápia is. Korábban ezért rendeztek a Fedél nélkül című lapban megjelent írásokból felolvasóestet, vagy fogadták be – és a büfében alkalmazták(!) is – a mentális betegeket. – Lábán Kati, aki napjainkban is egyesületünk elnök-helyettese, pszichoterapeutaként dolgozik – summázza Dobay –, így ő mindig talál olyan betegeket, akiknek a gyógyulásához hozzájárulhat az egészséges színházi miliő. S mi nyitott kapukkal várjuk őket!

Szabó Zoltán Attila


2010. július 12.

Kállai Ferencre emlékezünk... - A nemzet színésze

"A Magyar Színház igazgatósága megrendülten tudatja, hogy 2010. július 11-én, életének 85. évében elhunyt Kállai Ferenc, Kossuth-díjas, Érdemes Művész, A Nemzeti Színház örökös tagja, A Nemzet színésze. Feledhetetlen művészünk temetéséről később történik intézkedés. Emlékét megőrizzük..."- olvasható a teátrum közleményében.

A kitűnő művésszel Szabó Zoltán Attila készített interjút 2005. február 27-én a Vasárnap Reggel számárra. A korabeli cikket - főhajtásképpen - megismételjük a Merlineren.

Egykoron ő volt Rómeó. Svádája, tehetsége, embersége, romantikus alkata idejekorán kiemelte őt a szürkeségből. Kortársainak többsége sokkalta hosszabb utat járt be a csúcsig. Nem volt oka irigykedni rájuk. Filmen és színpadon is nagy sanszokat kapott a sorstól, és ő élt is velük. Hűséges típus. 1948 óta a Nemzeti Színház tagja. 2000 óta a nemzet színésze. Valaha aktívan politizált. Még az átkos időkben reformokat sürgetve beült a parlamenti patkóba. 1989 után azonban lelépett a politika forgószínpadáról. Véleményét mindazonáltal ma sem titkolja el. Kállai Ferencet néha zavarja az európai huzat, és a mesterséges sztárkultuszt is megveti. A valóságshow-kat különösképpen utálja, mert nem érti, hogyan válhat e bárgyú műsorok révén valakiből ismert figura, és miért nem látja be a nézősereg, hogy a rájuk tukmált versenyzők(?) teljesítménye egyenlő a nullával. Kállai alteregójával, A tanú című mozilegendából ismerős Pelikán elvtárssal egyetemben azt is furcsállja, hogy a 21. században még mindig velünk élnek a Bástya és Virág elvtársfélék. Az idős színművész sokat töpreng a világ sorsán. Aggasztja az igénytelenség és a zsivaj. Mind gyakrabban fordul gyógyírért az Istenhez. De minden baljós jel ellenére ragaszkodik az élethez.

– Mostanában mintha véka alá rejtené a véleményét. Miért rejtőzködik?
– Ahogy öregszem, egyre inkább félek a blamától, úgyhogy inkább meg se szólalok. Persze nem csoda, ha 78 évesen az embernek nincs kedve a locsogáshoz. Márpedig amit ma hallhatunk, olvashatunk a médiában, az jórészt üres beszéd. Engem fáraszt a zsivaj.

– Csalódott a politikában is?
– Régebben azt hittem, a többpártrendszer lehet a jobb és erkölcsösebb élet záloga. Úgy képzeltem, hogy egy demokráciában több okos ember is szóhoz juthat, akik magvas viták után választják ki a helyes (út)irányt. És miután megfontoltan döntenek, már nem visszakoznak, hanem elfogadják a játékszabályokat és betartják a törvényeket. A mai Országgyűlésben ezzel szemben ott jár s kel az ördög, azt lesve, hol árthatna. Mintha nem férne már meg együtt az emberiség.

– Globális válságot sejt?
– Sajnos, igen. Elvégre nemcsak nálunk bojkottálják az őszinteséget. Ez világtendencia, s az ellenfelek csak ritkán tisztelik egymást. Érvek helyett mind gyakrabban kerül elő a kőbalta. És erről a média is örömmel ad hírt. Elborzaszt, ahogy a híradók premier plánban mutogatják a halált, a vért, olyan hatást keltve, mintha az egész csupán egy komputerjáték volna. Pedig ezek a képsorok idővel impotenssé teszik az ember lelkiségét. A rémségek hatására ugyanis egyre sterilebbeké válunk.

– Sterilebbeké és sérthetetlenebbeké...
– A sérthetetlenség felemlegetése önáltatás. Engem kétségbe ejtenek a hazai viszonyok. Politikusaink nagy része még azt sem képes felmérni, hogy a választópolgár hús-vér élőlény, aki nem számolhatja fel az emlékeit parancsszóra. Manapság majdhogynem dicsőségnek számít, ha valaki hazug, és mihelyst fordul egyet, rögtön fordít a köpönyegén is. Ismét csak a régmúltra hivatkozhatok: anno, amikor gyötört bennünket a korszak egyoldalú világszemlélete, példaként állítottuk magunk elé a művelt Nyugatot. Azzal nyugtatgattuk háborgó lelkünket, hogy egyszer a reformok csak ellökdösnek bennünket is abba a szép új világba. Az alapfokú szemináriumokon azt sulykolták belénk, hogy a tervgazdálkodás az egyetlen helyes és követendő útirány, mivel a kapitalista gazdálkodás anarchiába taszítaná az országot. Mára azonban kiderült, egyik változat sem különb a másiknál. Sőt, a keverékük is ehetetlen „főzet”. Mondom, nagy a baj. Sokszor volt már komoly veszélyben a világ, de ilyen kilátástalan helyzetben még sohasem.

– Vadromantikus alkat?
– Meglehet. Felháborít, hogy semmiben sem keressük a szépet és a jót. Már az igen és a nem is szitokszóvá vált. A tetteket és a teljesítményt pedig hatástalanítja a süket duma. Attól félek, hogy az ember életidegenné válik a saját kis fészkében. Úgy érzem, hogy a ma élők amúgy is koptatott lelkisége a civilizációnak „köszönhetően” még jobban elporhanyósodik. Elmúlnak a szerelmek, a barátságok, az ígéretek.

– Pelikán elvtárs ugyancsak rosszkedvű?
– Hasonlóképpen érez. Furcsállja, hogy a 21. században még mindig velünk vannak a Bástya és a Virág elvtársfélék. Sőt, utóbbi típus mintha egyenesen a reneszánszát élné. Furamód túlélésüket segíti az európai huzat is, melyben élnünk kell. Ez a huzat már mindenfélével megajándékozott bennünket; jóval és rosszal egyaránt. De úgy érzékelem, hogy a szemetet elszortírozni/elhordani csak nem tudjuk. Beidegződéseink, rigolyáink is a régiek. Zászlóbontásoknál például reflexszerűen sírunk vagy átkozódunk.

– Ha kapna a sorstól egy bont, és azt beváltva újra fiatal lehetne, visszautasítaná a nagy ziccert?
– Szó sincs róla. Élnék a lehetőséggel, hiszen tudom, amíg az ember ifjú, bohém és önfeledt, addig nemigen érheti baj. Ugyanakkor gyakran jut eszembe hajdani pályatársam, Makláry Zoltán szállóigéje. Az Öreg egykor azt mondta: „nem irigylem a fiatalokat, mert övék a jövő!” Beletrafált.

– És ama tény sem dobja fel, hogy végre-valahára megépült a Nemzeti Színház?
– Sem a Nemzetit, sem a rendszerváltás utáni éveket nem ilyennek álmodtam meg. Gobbi Hildával valaha egy szép, romantikus „játéktérről” ábrándoztunk, ahol az arra érdemeseknek sok-sok nagy feladat, (fő)szerep jut. Egy olyan szabad szellemiségű teátrumról elmélkedtünk, amely – minden pátosz nélkül – a nemzeté. S amelyet nem kezd ki állandóan a politika. Naivak voltunk. Ma már tudom, hogy csak egy betegeskedő Nemzetire futotta az erőnkből, amely kiválóan jelképezi közállapotainkat. A mi Nemzetink pontosan olyan, mint egy magyar focimeccs. Senki nem ügyel a labdára. A pályán csak tétova rugdalózás folyik, akár egy Fradi–MTK-derbin.

– Nem tart attól, hogy ha ezt leírom, önt nyomban ellendrukkernek kiáltják ki?
– Ezt józan ember aligha állíthatja, hiszen köztudott, hogy a fél életemet a Nemzetiben töltöttem el. Nagyon sajnálom, ha már a levegővétel is megoszlik a politika markában. Persze tudom, milyen hangulatkeltés vezette be a teátrum átadását, s azzal is tisztában vagyok, hogy az épület születése nem volt patyolattiszta folyamat. Mégis meghatódtam, amikor a nyitóelőadásra érkezve megláttam a bejáratnál elhelyezett szobrokat és a díszkivilágítást. Aggódtam, hogy sikeres legyen a premier. Arra gondoltam, hogy e hosszú és szent akarás végre eredményt hozott,s bár vannak fenntartásaim, a vita most már tényleg a produkciókról kell hogy szóljon. Egyébként is meggyőződésem, hogy a Nemzeti Színház jövőjét nem az épület felhúzásának körülményei, hanem az előadások minősége dönti el. Nem verek dobra olyan indulatokat, amelyeket mások még rosszabb eszközökkel vihetnének tovább.

– Sokáig arról is parázs vitákat hallhattunk, szükség van-e egyáltalán egy elit csapatra az új Nemzeti égisze alatt. S önök, a nemzet színészei csatlakoznának-e ehhez a gárdához?
– A nemzet színészei többnyire kiöregedtek a pályáról, így fizikai értelemben nem biztos, hogy alkalmasak lennénk egy hosszabb szerep tartós eljátszására. A vállalásnak immár a kor szab határt. Jöjjenek a fiatalok!

– Időskorára miben változott?
– A közeli halál feltételezése megfontoltabbá és szemlélődőbbé tett. Leginkább az emberi tartalomra koncentrálok. S egyre nagyobb igyekezettel próbálom realizálni a magam istenképét. Adyhoz hasonlóan keresem a hozzá vezető menekülőutakat, és próbálom úgy megacélozni a hitemet, hogy a mindenható is érezze, nem csak kérni jöttem.

– Milyen az ön istene?
– Nem degenerált finom úriember, hanem egy a természet erejével együttesen létező, hatalmas és tiszteletreméltó alak.

– Említette a halál közelségét. Milyen érzés nagy túlélőként dicső évfordulók idején egykori játszótársairól, Márkusról, Gábor Miklósról, Págerről, Ruttkairól olvasgatni – némelykor csöpögős – méltatásokat?
– Kollégáink sikereit nem lehet eléggé irigyelni. Már csak azért sem, mert mifelénk az irigység nemzeti ereklye. De félretéve a tréfát, pályám során ritkán volt okom féltékenykedni. Néha mégis bosszantanak az ilyen irományok, egyrészt mert nem egy pályatársamat csak a halála óta becsülik, másrészt mert vannak olyanok is köztük, akiket jól ismertem, és nem volt bennük sok szeretnivaló.

– Kit hiányol legjobban?
– Őze Lajost. Őt nagyon kedveltem; becsültem képességeit, tehetségét, emberségét, és még a hibáit is elfogadtam. Rajta kívül Básti, Páger, Somlay is élénken él még az emlékezetemben. No és Sinkovits Imre elvesztése is nagyon fájt.

– A nagy öregek csapata ma három tagot számlál. Agárdyval és Bessenyeivel tartják a kapcsolatot?
– Nem olyan szoros a viszony, mint azt sokan hiszik. Ízlésbeli okok miatt egyikükkel nehezen értetem meg magam. De valahol azért összetartozunk, minthogy összetart bennünket a pánik, a halálfélelem. Mindhárman görcsösen ragaszkodunk az élethez.

Kállai Ferenc

Született: 1925. október 4-én, Gyomán. Családi állapot: nős, felesége Csima Ida. Pályafutás: Szabad Színház (1945–46), Belvárosi Színház (1946–48), Nemzeti Színház (1948–). 1977 és 1990 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. A Színházművészeti Szövetség elnöke (1981–1990). Országgyűlési képviselő (1985–1989). Fontosabb szerepei: Rómeó (Shakespeare Rómeó és Júlia), Orgon (Moliére Tartuffe), Szemere Bertalan (Illyés Fáklyaláng), Ottó, Bánk, Petúr (Katona József Bánk bán), Danton (Büchner Danton halála), Paál Károly (Csurka Döglött aknák).
Fontosabb filmjei: A tanú, Gyertek el a névnapomra!, Hány az óra, Vekker úr?, Szörnyek évadja, 6:3.
Elismerések: Jászai Mari-díj (1956), kiváló művész (1970), Kossuth-díj (1973), a Nemzeti Színház örökös tagja (1989), Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1996), Budapest díszpolgára (1998), a nemzet színésze (2000), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (2002).


Fotó Kállai Ferencről a Merlineren:
http://www.merliner.net/index.php?mode=galery&image=dio17.jpg&i=17&galid=dios

Szabó Zoltán Attila


2010. május 02.

Csontváry és Rippl-Rónai egymilliárd pixelen

A Nemzeti Galéria felkérésére a 360systems két kiemelkedő festményt készített el közel egymilliárd pixeles felbontásban. Így eddig soha nem látott felbontásban tekinthetőek meg Csontváry Kosztka Tivadar A taorminai görög színház romjai és Rippl-Rónai József Schiffer-villa pannója című festményei. Minden kép nagyjából 150-200 képből készült, az interneten történő megjelenítéséhez egyenként 1300-1900 képre lettek darabolva.
Az internetre optimalizált megjelenítő rendszer 6 rétegben, különböző felbontásban jeleníti meg a képeket, így mindig csak az aktuális látómezőhöz szükséges mozaikokat tölti le a számítógép. A most elkészült felbontásban a képeken a festő minden egyes ecsetvonása látszik, a festmények legapróbb repedései is megfigyelhetőek.

A Merliner.net lehetővé teszi, hogy meglássa a csodát - íme:
http://360gigapixel.net/gigapixel/nemzeti_galeria/csontvary/
http://360gigapixel.net/nemzeti_galeria/rippl_ronai/

Merliner News


2010. április 07.

„Nem vagyok rosszban magammal”

- Kocsis Zoltán Mózesről, a politikáról, a Fesztiválzenekarról és a filharmonikusokról -

Kocsis Zoltán őszinte ember. Ha teheti, kimondja a véleményét, aminek nem feltétlenül örülnek a politikusok. Ő azonban nem töpreng azon, mit hallanának tőle szívesen, hiszen lételeme a szabadság. „Mózestől a mai politikusok is tanulhatnának” - vallja, és számon kéri rajtuk az elveket, az erkölcsöket. A művész úgy érzi, rossz irányba haladnak a dolgok, és nem lenne meglepődve egy újabb világégésen. Ám a zene éltető erejében is makacsul hisz; a Nemzeti Filharmonikusok szerinte missziót teljesítenek egy olyan világban, amikor a kultúra „mostohagyerek”.

– Ön naiv ember?
– Most már nem. De miért kérdezi?

– Mert azt mondta: „Mózestől a mai politikusok is tanulhatnának.” El tudja képzelni, hogy a parlamentben vagy a pártházakban az Ószövetség tanításain merengjenek?
– Nem tudom, mi jár a fejükben. Olyan nagyon nem is érdekel. Csak abban vagyok biztos, hogy ha tanulmányoznák akár Mózes, akár Jézus, akár a mártírhalált halt hősök cselekedeteit, előbbre jutnának. És velük mi is. Társadalmunkból éppen az elvek hiányoznak. Az etika. Azok az ideák, amelyekért érdemes élni és akár meghalni is. Persze az emberiséget - az elvek betartása és tiszteletben tartása mellett - a nyitottság, az újra való fogékonyság sem jellemzi manapság. A tömegeket nem lehetne folyton manipulálni, s talán még a szörnyűséges társadalmi egyenlőtlenségek is megszűnnének, ha egyszer azokról vennénk példát, akik nehéz időkben erkölcsösek tudtak maradni. A mai politikusok bűne, hogy nem akarnak felülemelkedni sérelmeiken, érdekeiken; nem is tesznek semmit azért, hogy békésebben éljünk.

– Mérges? Csalódott? Pesszimista?
– Azt hiszem, rossz irányba haladunk; nem volnék meglepődve azon, ha bekövetkezne az a nagy világégés, amit többek között a maja naptár 2012-re prognosztizál, vagy akár 2060-ban Newton számításai alapján, aki - egyes értelmezések szerint - szintén számolt egy, szintén 2012-ben bekövetkező kataklizmával. Igen, pesszimista vagyok! Bár meglehet, hogy inkább realista. Egyszer vége lesz a világnak! Egyszer vége lesz a naprendszernek, ennek a csillagrendszernek, mások érkeznek majd a helyünkre. Nem azt mondom, hogy jövőre következik be mindez, de érzékelem, hogy az emberiség nemigen képes a megtisztulásra. Csak néhány közösséget tudnék megemlíteni, ahol az elveknek jelentőségük van. Ilyen a bhutáni, ahol egy igazi, komoly diszciplína irányítja az egyébként boldog, szabad életet. Tibet is tartja magát. De ki tudja, meddig?

– Ön mindenkor képes belátni és elfogadni mások igazát?
– Realista vagyok, de hajlandó vagyok meghallgatni bárkit, befogadni bármit, még azt sem várom el, hogy igaz legyen. Ahogy persze azt sem tudom garantálni, hogy ha befogadtam az újat, az valóban teremtő erővel fog hatni rám.

– „Lépten-nyomon szembesülnöm kell azzal, hogy a politika befurakszik az életünkbe, a mindennapjainkba; családokat, jól és eredményesen működő munkacsoportokat dúl szét” - nyilatkozta nemrégiben. Amikor szót kér és oda-odacsördít a politikusoknak, nem tart attól, hogy veszélybe sodorja szeretett zenekarát, a Nemzeti Filharmonikusokat? Elvégre az együttesnek a magyar állam a fenntartója, egyszóval költségvetési tétel.
– Hát nem tudom. Az eredmények nem beszélnek önmagukért? Azt a fenntartó szervnek is tudnia kell, hogy itt jó munka folyik...

– Már megbocsásson, de ha így érzi, akkor ön mégiscsak egy naiv ember.
– De miért? Ez az igazság! Egyébként sem érzem úgy, hogy a kulturális tárca ellenünk dolgozna. Hogy elvonnak tőlünk pénzt, az ő szempontjukból biztosan természetesnek tűnik, hiszen parancsokat hajtanak végre. A felső- vagy felsőbb vezetés parancsait. Más kérdés, hogy Magyarországon kiskapuk és kivételezettek mindig vannak és nyeregben maradnak. Mi nem tartozunk a kivételezettek közé. Nekünk nincsen a magyar felső vezetés feje felett átnyúlni képes nemzetközi kapcsolatunk, amely oda tudna dörrenteni a döntéshozóknak. Ez adott esetben lehetne az Obama-adminisztráció, vagy akárki más. De hangsúlyozom: nem zsaroljuk a magyar államot; csak azt hajtogatjuk, hogy hoci-vissza a 2000-es költségvetést! Mert az akkori támogatás emberhez, művészhez méltó volt. Abból az összegből úgy lehetett gazdálkodni, hogy misszionárius tevékenységünk nem került veszélybe. A miénk ugyanis igazi misszió.

– Tudatos döntés eredménye, hogy a választások előestéjén éppen Strauss: Halál és Megdicsőülés című kompozícióját, majd A halál dalait és táncait Muszorgszkijtól, végezetül Csajkovszkij VI. (patetikus) szimfóniáját tűzik műsorra?
– Ez a véletlen műve. Amikor a programról döntöttünk, nem sejthettük még, hogy mikorra írja ki a választásokat a köztársasági elnök. De nem bánom, hogy így történt. Tulajdonképpen a halál az életet is jelenti, mert ha valami meghal, a nyomában új élet sarjad. És én azt gondolom, az a társadalmi méretű rothadás - aminek részesei, szenvedői és előidézői mi magunk vagyunk - nem végződhet mással, mint tragédiával. Ám ez az új élet ígérete is. Csajkovszkij szimfóniája amúgy csak bizonyos értelemben szól az elmúlásról. A komponálás pillanataiban nem sejthette, hogy egy héttel később megitatják vele a Néva-vízzel teli méregpoharat, ami tífusz-bacilussal volt fertőzve. Azok a kortyok végzetesnek bizonyultak. És - talán szándéka ellenére - gyönyörű szimfóniát írt a halálról.

– Önt idézem: „Ha hagyjuk azt a sok mindent, amit magyar kultúrának nevezünk, elsorvadni, akkor itt nagyon nagy baj lesz” De mit tehet ön ez ellen, mint a magyar kultúra követe?
– Azt gondolom, teljesen konvencionális, a napi élet részét képező eszközökkel lehet csak valamit elérni. Mire gondolok? Harcolok a Kodály-módszer tudatos leépítése ellen. Elismerem, hogy nem sok sikerrel. Az iskolai ének-zene oktatás kötelező voltának ellehetetlenítése ugyancsak felháborít. El is mondom mindig, mindenhol. Bosszant, hogy az úgynevezett kultúrpolitika a könnyebb fogyasztás irányába tereli az embereket, mintha nem értenék, hogy könnyebb elfogyasztani az egyszerűt, de korántsem biztos, hogy ami egyszerű, egyben jó és tápláló is. Ilyen alapon akár a prostitúciót is támogatni lehetne. Kinevezhetnék hungarikumnak! Mert hát nekik most vannak sikereik. Az a baj, hogy mindent virágnyelven kell elmondani, mert a jelenlegi trend nem teszi lehetővé, hogy az ember konkrétumokról beszéljen. Ez a helyzet engem fáraszt, zavar. De ösztönöz is.

– Noha már tettem pár kísérletet Kocsis Zoltán „megfejtésére”, engedje meg, hogy arra jussak: ön roppant makacs, magabiztos, már-már bevállalós alkat. Ezt abból szűrtem le, hogy képes volt folytatni és befejezni Schönberg félbehagyott művét, a Mózes és Áront. Senki nem vetette a szemére, hogy tiszteletlen?
– A művészetben nincsenek általános szabályok. Minden művészet maga teremti meg a szabályrendszerét; nincs jó és rossz, nincs szép és csúnya - egyéniségek vannak, akik szabadon alkotnak. Én is ezt teszem. Meggyőződésem, hogy a nagy egyéniségek esztétikai természetű világlátása viszi előre a művészetet. Schönberg nem tekinthető feltétlenül és csakis úttörőnek, mert ő a múlt tökéletes ismeretében talált rá valamire, amelyet egyre tökéletesebben használt; még azt is ki merem jelenteni, hogy legnagyobb művében, a Mózes és Áronban ezeket a vívmányait már klasszikus módon tudta összekapcsolni. Azaz: tipikussá eszményítette azt, ami végtelenül egyéninek hatott. Megkockáztatom: összefoglalóbb jellegű egyéniség volt, mint Bartók Béla. Jómagam az ő eszményeit, életművét tiszteletben tartva, létrehoztam egy más minőséget. Nem kell ehhez túlzott magabiztosság. Ehhez hit kell.

– Bartók és Arnold Schönberg meghatározó szerzők az ön muzsikusi pályáján. Rokonlelkek?
– Biztosan. Ámbár egy igazán teljes egyéniségben minden benne van. Egymással homlokegyenest ellenkező tulajdonságok is mindnyájunkban ott munkálnak. Ha Bartók külső megjelenését nézzük: egy aprócska, szemüveges, nagyon finom arcú, kultúrált, lódenkabátos, aktatáskás alakot látunk magunk előtt, aki reggelente bemegy az akadémiára népdalokat rendszerezni. De hogy jön össze ez a kép a negyedik vonósnégyes utolsó tételével, ami maga a pokol? Aminek hatására ölni tudna az ember. Ha nagyon megpiszkáljuk, minden ember ilyen összetett. Igen, rokonlelkek vagyunk! De nemcsak ők és én, hanem az emberiség egésze. Ez csak azért nem elég nyilvánvaló, mert rengetegen szerepet játszanak, vagy az élet belekényszeríti őket a szerepjátékba. Ott volt Wagner. A legmagasztosabb, legemelkedettebb zenéket tudta írni, de a köznapi életben hihetetlenül kicsinyes, sőt gonosz tudott lenni még a jótevőivel szemben is - gondoljunk csak II. Lajosra, vagy Lisztre. Az ember tényleg csak áll és bámul: hogy fér meg ez a kettő egyetlen emberben? Ezért sem szeretem azt a terminus technicust, amikor ráfogják valakire, hogy unalmas ember. Olyan nincs! A világ elég gazdag ahhoz, hogy megtaláljuk benne a különöset, a különlegeset, a nekünk vonzót vagy éppen a számunkra taszítót.

– Mi az a negatív tulajdonság, amit Kocsis Zoltán a legkevésbé szeret önmagában?
– Nem vagyok rosszban magammal. De ha kutatok, találok persze egy s mást. A türelmetlenség például rossz tulajdonságom, de már sokat javítottam rajta. Nem tudom, feltétlenül negatív tulajdonságnak minősül-e az, hogy a hülyeséget nehezen viselem. Ahogy a rosszindulatot és a közönyt is. Lehet, hogy - jézusi módon - szeretettel mindent meg lehet oldani, de nem biztos. Annyian kudarcot vallottak már ezzel...

– Barátai, munkatársai, ismerősei körében kérdezősködtem, és többen állítják, hogy hangulatember. Ha jó passzban van, szellemes és kellemes társalgó, ha nem, akkor pokróc a modora.
– Ezen is dolgozom már. Az utóbbi időben nincs ez így. Szándékom, hogy szebbé, jobbá tegyem a világot, ami - higgye el - a saját egyéniségem jobbítására is kiterjed. Rengeteget nézek magamba. Akkor is, ha másokkal foglalkozom. Sőt, ha másokkal foglalkozom - mint most Schönberggel, Bartókkal, vagy éppen a zenekarral, amely eljátssza a művet - engem az arra kényszerít, hogy magamba pillantsak. Olykor eltöprengek, méltó vagyok-e arra, hogy velük dolgozzam. Régebben nem töprengtem ilyesmin.

– A Nemzeti Filharmonikusokkal folyton új utakat keres. Gondolt arra, hogy olyasféle „eretnekséget” vállaljanak fel, mint azt tették a San Franciscoi Filharmonikusok, akik a Metallicával adtak ki közös albumot?
–Voltak ilyen ötletek, kezdeményezések, és nyitott voltam rájuk. Amikor Presser Picivel és Szakcsival szóba került egy közös koncert, nem én léptem vissza. Nem zárkózom el semmilyen érdekes zenei kísérlettől. Jóllehet nem tudom, kinek lenne hasznos egy ilyen együttműködés.

– Milyen a kapcsolata Fischer Ivánnal?
– Nincs kapcsolatunk egymással. Nem zavarjuk egymás köreit.

– Hogy emlékszik ma a Fesztiválzenekarra?
– Annak idején azért alapítottuk, mert itthon nem volt egy tisztességes, európai mértékű zenekar. Abban az időben hasznos szövetséget kötöttünk Fischerrel. Főleg azért, mert sok ellenségünk volt, amiért a meglévő zenekaroktól csábítottuk el a legjobb zenészeket. Mára kiderült: ez helyes döntés volt. Elkezdődött itt egy eurokonform munka, aminek köszönhetően új kritériumok keletkeztek. Ma azért van annyi kiváló zenekar az országban, mert nekünk sikerült elindítani egy pezsgést zenei életünkben. A Fesztiválzenekar léte mágnesként hatott. Nagy részem volt ebben. De ez a múlt. Ahogy ők sem érzik szükségét, hogy engem aszerint kezeljenek, amilyen mértékben hozzájárultam annak a zenekarnak a sikeréhez, úgy én sem érzem, hogy dolgom lenne velük 2010-ben. Nekem a Nemzeti Filharmonikusokkal van dolgom!

– A Nemzeti Filharmonikusok története 1923-ig nyúlik vissza. A zenekar négy jelentős korszakot tudhat maga mögött: Bor Dezső tette le az alapokat, majd jött Ferencsik Állami Hangversenyzenekara, később pedig Kobayashi Ken-Ichiro vezette az együttest. A Kocsis-érát 1997 óta számítjuk. Miben más ma a zenekar?
– Szinte mindenben, de leginkább abban, hogy a kezdetek óta a Nemzeti Filharmonikusok mindenevő-voltát igyekeztem megerősíteni. Bachtól a kortárs zenéig mindent evidenciában tartunk és játszunk. Korábban nem volt ez így. Bor munkásságát annyira nem ismerem, mert kevés dokumentum maradt fenn. Ferencsikkel és Kobayashival viszont sokat dolgoztunk együtt. Egyikük sem volt munkás zenész a szó azon értelmében, ahogy én az vagyok. Vallom, hogy a lényeges dolgok a próbán történnek, s a színpadon csak feltesszük az i-re a pontot. Ferencsik ugyanakkor nem szeretett próbálni. Így is nagy zenész volt. Igaz, az elitista törekvéseknek még nem volt helye az ő idejében. Nem véletlen hívták a zenekart hangversenyzenekarnak akkortájt. Egyfajta nemes konzervativizmus jellemezte a Ferencsik-érát. Kobayashi Ken-Ichiro különbözik tőle. Ő egy pálcaművész, aki a saját egyéniségével győz le, nyűgöz le mindenkit. Amíg az együttest vezette, a gigantomán művekben jeleskedett. Ugyanakkor Bruckner és a francia muzsika, valamint a kortárs zene szinte nem szerepelt a műsoron. Kobayashi tevékenysége folyamán nemigen bővült a repertoár véleményem szerint. Abban bízom, hogy a Kocsis-korszakban igen.

(Forrás: Mix)

Szabó Zoltán Attila


2010. február 15.

Értékek rejtekhelye: Keszthely

Gazdag vidéke hazánknak Keszthely és környéke. Az oltalmazó nagy tó, a Balaton jelenléte önmagában élmény. De van itt még – a KFT zenekart idézve – „annyi más érdekes.” Elég csak végiglejteni a városi korzón.

Cirflandi és Georgikon

A Bacchus szállodától – ahol a szobákat szellemesen egy-egy szőlőfajtáról nevezték el, így létezik Ezerjó 104-es, Leányka 108-as vagy Cirflandi 109-es is – két percre találjuk a Balaton Színházat (a néhai Uránia Mozit, amit 1910-ben alapítottak), öt percre a gótikus, egykor Ferences-rendi templomot, tízre a Festetics-kastélyt. Erre húzódik a Kossuth Lajos utca is. Ahol – egyebek mellett – fellelhető a Balaton-parti település első borháza. Továbbá a Pethő-ház, ami jellegzetesen paraszt-barokk épület, s aminek belső udvara meseszép. Máskülönben a pazar épület a Sába királynője és a Téli rege című operaművek komponistájának, Goldmark Károlynak a szülőháza.

Átellenben a Babamúzeum fogad. Közép-Európa legnagyobb babagyűjteménye ez, amely hazánk tájait, falvait, építészetét is méltóképpen reprezentálja, hiszen ahány baba, annyiféle népviselet és annyiféle makett-ház. A Balaton Fővárosában a fociszurkolók is találnak maguknak törzshelyet: az AS Roma híveit például kávézó fogadja a sétálóutcában. No és itt van Európa első mezőgazdasági főiskolája, a Georgikon, valamint a festői Festetics-kastély, amely Magyarország negyedik legnagyobb kastélya.

Borvacsora Bacchus birodalmában

Borvacsora. Gyertyafény. Harmonikaszó és régi zene, amely megidézi a középkort, a daliás időket. Keszthely büszke a múltjára. Joggal. Hiszen a keszthelyi polgár nehéz időkben is kitartott elvei, szeretett városa mellett. Vendéglátónk, a Bezerics-család is ízig-vérig lokálpatrióta közösség. Nem véletlen, hogy a családfő, Bezerics Csaba borvacsora címén időutazásra hívta a vendégsereget a hírneves Bacchus Borházba, s a fejedelmi étkek és borok kóstolása közben a szőlőtermesztés, a borászat titkaiba éppúgy beavatott minket, mint ahogy a keszthelyi ember számára fontos értékekkel is megismertetett. Egy olyan világban, ami mindenről szól csak az értékteremtésről és a hagyományok tiszteletéről nem, igazán üdítő tradíciókról, valódi értékekről, a közeli Pogányvár születéséről, az Olaszrizling és a Tramini értő házasításáról hallani.

E szép estének méltó felvezetése volt a Zalai gombaleves és a Cserszegi fűszeres találkozója. A nedű különlegessége, hogy nemcsak illatozik, de az íze is élményt, meglepetéseket rejt. A legendás Keszthelyi fogas feltálalása és a hozzá illő Salla Cuvée önfeledt kortyolása a „szeánsz” méltó folytatásának bizonyult, s a bor azért is ment csodaszámba, mert a filoxéravész előtti „békeidőket”, a régi ízvilágot idézte. Ahogy a tekerőlant hangja is. Bezerics Csaba eközben – büszke zalai (egykoron: Salla) polgárként – megpendítette: „a Hárslevelű innen származik, s nem Tokajból!”

Újabb fogás, újabb élmény: Bezericsék ünnepi borvacsoráján a 2008-as Cabernet Franc is „színre” került. „Nagyon fiatal még” – summázta a főborász fia, Bezerics Dániel szinte féltő, „atyai” hangon. Nos, nem kell félteni a „kicsikét”, egyáltalán nem véletlen, hogy a Pálffy Top 100-ban helyet kapott, mi több, slágerborrá vált: ma a hipermarketek vásárlói éppúgy szeretik, mint az elit vinotékák törzsvendégei.

Szintén különlegesség a javából a Déja Vue Cuvée, ami leginkább Zalai prószával – teszteltük! – az igazi! Desszertborral van dolgunk. Méghozzá rekorder desszertborral, amely a Pannon Bormustrán egyedüliként lett beválasztva a „Bajnokok Ligájába”, azaz egyedüliként fért be a tokajiak mezőnyébe.

Szabó Zoltán Attila


2010. február 10.

András Ferenc sümegi „mozija”

András Ferencnek két szenvedélye van: az egyik a filmezés, a másik a borkészítés. A rendező Sümeg szülötte, így az Olaszrizling felkent híve. A Balaton-felvidéki Borvidék népszerűsítéséért sokat tesz, s nem tett le arról sem, hogy egyszer szűkebb pátriájáról festői mozitablót készítsen.

András Ferenc a Dögkeselyű, A nagy generáció és A törvénytelen című filmek elismert alkotója nem él nyugdíjas életet. A zajos Budapestről ugyan „visszamenekült” Sümegre – ahol saját bort készít, s a környékbeli borászokkal, gazdákkal baráti kapcsolatot ápol –, de közben forgatókönyveket ír; most éppen egy marosvásárhelyi íróval, Kincses Elemérrel közös filmtervét „dédelgeti”.

A rendező nem tett le arról sem, hogy elkészítse Sümeg és környékének egyedülálló természeti-, kulturális- és gasztronómiai értékeit bemutató filmjét, ám ennek a jelek szerint még nincs itt az ideje – egy éven át ugyanis hiába kalapozott; a szponzorok és pályázatok útvesztőjében a Dialóg Filmstúdió korábbi igazgatója (is) eltévedt...

Azért a hírverésben ahol tud, (be)segít. Népszerűsítette már borkóstolókon a Balaton-felvidéki Borvidéket, de bárhol jár, dicséri a Chardonnay-t, a Kéknyelűt, a rizlinget; mesél a Gundel Aranysapka-díjas séfjének, Kalla Kálmánnak Sümegprágán épített vendégházáról, az ott kapható mennyei étkekről, továbbá a sümegi várbirtokról, a Palota Pincéről, de még a Bazsiban megtermő almáról is.

Furcsamód, amikor a februári 41. Magyar Filmszemle terméséről, filmgyártásunkról kérdeztem, a mindig optimista és jó kedélyű András Ferenc picit elkedvetlenedett. – A két uralkodó kereskedelmi televízió ötlettelensége, gagyisága kihatott a filmes szakmára – summázta. – Sajnos, egyre több a suk-sükülő producer Magyarországon. Az érték pedig egyre kevésbé fontos, ami meglátszik a műveken. Néhány figyelemreméltó munka azért így is bekerült a programba – kár, hogy csak néhány… Egy biztos: Mészáros, Makk és Jancsó visszatérése sokat javít a 2010-es átlagon – zárszavazott a rendező.

Szabó Zoltán Attila